SÓTLAN KÖNNY  

                                                     II. rész

      Talán el se köszöntél tőle, olyan váratlan hirtelenséggel pattantál vissza a kocsiba. Az öreg utánad kiáltott, hadonászott. Csak akkor figyeltem föl nyomorult ruházatára, a kifakult, könyékig feltűrt ingre, az elnyűtt nadrágra. Kiabált valamit, ha jól értettem, azt, hogy „Ne menj oda!”, - de te csak intettél, én pedig gépiesen a gázra tapostam. A szemedben lángolt a halálos parancs, ami nem tűrt irgalmat, és fölfalt minden érzelmet. Nem gondolkodtam, csak tettem, amit kívántál, mintha bennem is egy motor zümmögött volna a nagy üresség közepén, ami nem kérdez, nem fontolgat, csak cselekszik.

   Az utolsó épület volt a cél. Zötykölődtünk a magányos, kíméletlenül közelítő „tankban”, ami most szinte dübörgött a holt falu némaságában. Szemben, a völgy felett fekete felhők gomolyogtak, távoli villámok vibráltak, tompa morajlással. A torkom szárazon sajgott, és valami émelygős viszolygás bujkált bennem, amint megpillantottam egykori házatok iszonyatos torzképét. Megálltam, a kulcsot elfordítottam. Sajgott bennem a csend.

- Mindjárt jövök! – mondta egy színtelen hang.

Kiszálltál, s jó darabig csak álltál. Ottmaradtam a pityergő Mirnával, hátraültem hozzá, átöleltem. Szorosan hozzám bújt, én pedig képzeletben elindulok veled befelé a romhalmazba...

   A falak meggörbülve úgy festenek, mint agyonszaggatott, összegyűrt, hatalmas rongyok, a kerítés eldőlt, az ablakok kiszakadva. Belépsz a kiégett ajtó tátongó helyén. A beomlott tetőn, a leszakadt mennyezeten át a napsugarak fénylő oszlopokként világítják be a szobák maradványait. Az ásító árnyak összezsugorodnak. Körbefordulsz. A kifosztott, leégett lakás romjai közt hirtelen keresni kezdesz valamit, ami még igazán felismerhető, ami megfogható, ami még nevén nevezhető. Puszta kézzel kaparod a kupacokba gyűlt omladékot, a bútorok kormos hamuját, nem is érezve, hogy a törmelék felsebezte a kezedet. Mint egy lihegő, nyomorult állat, mely menedéket keres, botladozol szobáról-szobára, kapkodó tekintettel, s közben elkezd esni az eső... Üvegcserepek és tégladarabok között néhány megpörkölődött, vértől barnult ruhadarabot veszel észre. Egy törött asztallábbal sikerül kipiszkálnod őket, és ekkor végre ráakadsz arra az őrült, átkozott bizonyosságra, amiért végigjártad ezt a kínt, ezt a tébolyt. Kezedben forgatod az agyonperzselődött lánykaruhát, a lányunk kis ruhájának tépett maradványát a hozzáragadt, tűztől gnómmá zsugorodott babával. Felsebzett markodba szorítva kifelé indulsz a szobából, melyben te magad is kislány voltál egykor, s ahol testvéreid örökölték meg kedvenc játékodat. Most ott van megint nálad, görcsösen markoló ujjaid közt az aknabecsapódást túlélt Mirna halott játékszere. Mész, támolyogsz kifelé, tovább, egyre világosabbra, mintha a fény húzná kifelé üres, zsibbadt koponyádat, súlytalan karjaidat, ernyedten araszoló testedet. A nyílásokon, repedéseken folyik, csurog az esővíz, kormot és piszkot locsol a fejedre, ruhádra, a lábad megbicsaklik, és te csak szűkölsz csendesen, egész testedben reszketve, ami már majdnem olyan mintha rázna a nevetés, mert több mint sírás... Fullasztó minden, az eső és maró könny homályfüggönyén át a romok mintha feléd nyomulnának, hogy kipréseljék belőled a maradék szuszt. Menekülsz, mint egy sötét, dohos, pokoli alagútból, fújtatva, hörögve, akár az agyonsebzett vad, akinek már úgyis mindegy, de mégis fut, bukdácsol végső erejével, - s akkor végre kiérsz a szabad ég alá… A hegyek fölött dörög és villámlik, ágyúk délibábja zeng odafönt. Már nem sietsz, megérint a levegő hűvösen, valóságosan, torkodról a fojtogató, forró karmok szétnyílnak. Megtántorodsz, de elaggott lépteid mégis visznek tovább, az idő ott vánszorog a talpad alatt, becsapódott lövedéktől szétmorzsolódott bazaltot görget, - úgy érzed, egy helyben gyalogolsz. Az arcodon végigcsurog a hűsítő eső, a kapu hasadt, füstös deszkái előtt megállsz, és akkor ott hirtelen egymás tekintetében megkapaszkodunk. Szemedben hamvad a téboly parazsa, csapzott hajadról pedig folyik a víz nyakadon át a kebledre, válladról a kezedig, s átáztatja a kicsi rongydarabot. Látom, ahogy zokogsz, és könnyed egybeolvad az égbolt sótlan könnyével, kioldja a parányi ruhából a kormot és a vért, lehull a földre. Pereg, szinte gurul, apró patakként szalad tovább, kimossa a savanyú földből a lőpor és az aknák szagát, s viszi magával. Eléri a völgyben a tömegsírokat, magába szívja a csontokba dermedt halálsikolyokat, örvényekben forgatja az alvadt vér barna iszapját, és mire kifut a völgyből már zúgó, tomboló folyó, ami az ártatlanok örök keservétől habzik, nincsen medre, és nincs tenger, ahol megnyugodhatna...

                                                                       *

     Behajtottam a garázsba. A ház éjféli csendbe merülten ázott az esőben. Felmentem, lezuhanyoztam, aztán belestem az alvó lányunkra, s csendben beosontam melléd. Nem akartalak felébreszteni. Hallgattam az eső halk, sistergő dobolását a tetőablakon, és néztem bele a sötétségbe, míg lágy érintésével el nem ért hozzám a megváltó álom.

copyright by artisjus  Clay Tomasso